Bevezető

Sziasztok! ^^ Általában, mikor olvasok egy 'blogos' történetet, nekem is kedvem támad hasonlót írni. Nos, ez is egy ilyen szituáció, nem kertelek.

Olvasok egy Csábításból jeles-es fan fictiont, amitől újra megjött a kedvem, hogy írjak. Balszerencsétekre... :)

A történetről csak annyit, hogy készüljetek fel: elég morbid módon kezdődik. Ezért bocsánatot is kérek mindenkitől, sajnos a fantáziám ilyen. :/
Ez a 'fejezet' azért lett ilyen rövid, mert ez a bevezető.

És végül egy kérés: kommenteljetek a bejegyzés alá, hogy mi a véleményetek az első részről! Folytassam-e vagy ne? Javítsak-e vagy ne? Előre is köszönöm. :)

Jó olvasást kívánok. ^^"

Június 23.-a volt, délután fél 5 körül. A szüleimmel és a húgommal hazafelé tartottunk az autópályán. A nagymamám temetésén voltunk, aki egy kissé messze lakott. Az utolsó emlékem az útról, hogy az apám káromkodva dudál, miközben egy hatalmas kamion áttért a sávunkba, és egyenesen felénk száguldott...

A következő képen már egy kórházi ágyon fekszem. Az infúzió be volt kötve, a műszerek idegesítően pittyegtek. Viszont a szoba üres volt. Az ágynál nem ült sem anya, sem apa.

Onnantól végeláthatatlannak tűnő plafonbámulás kezdődött. A napok teltek, de az orvosok nem mondtak semmit. Faarccal nézegették a papírokat, röntgenképeket, kérdezgettek mindenféle zagyvaságot, meg hogy mire emlékszem, megállapították, hogy szerencsére nincsen amnéziám, satöbbi. Az ápolónők viszont elég szánakozó arckifejezéssel méregettek. Ezt eleinte nem értettem.

Aztán egyszer csak gyanakodni kezdtem, így hát lehúztam a takarót magamról. A látványtól alig kaptam levegőt.

Később kiderült, a szüleim nem élték túl a balesetet, viszont a húgom kisebb sérülésekkel megúszta.

Két hétig feküdtem a kórházban. Azt mondták, még ilyen jól nem viselte egy korombéli lány sem az amputációt. Én csak üveges szemekkel meredtem az orvosra egy darabig, majd visszatértem inkább a plafon bámulásához. Szerencsémre később közölték, hogy ha szeretném, kaphatok művégtagot.

Az utolsó pár napban rendőrök is meglátogattak, feltettek egy csomó kérdést, amiktől persze majdnem kitéptem a hajamat. Mire emlékszem abból a napból, voltak-e zavaró tényezők, mikor a sofőr vezetett, esetleg fogyasztott-e alkoholt vagy kábítószert, és hasonlók.

Mikor véget ért a kórházi kezelés, szinte szó szerint kihajítottak az épületből. Reggel közölték, hogy délre hagyjam el az intézményt, sok szerencsét, viszlát. Majd belépett egy rendőr, aki bejelentette: "átmenetileg egy kedves, gyermektelen családnál fogunk benneteket elhelyezni." De legalább végre találkoztam a húgommal.

A kórház előtt egy hatalmas, bár ötüléses, világoskék autó, nekitámaszkodva pedig egy 37-40 év körüli nő állt. Csinos volt, barna hajú, ami ízlésesen megcsinált kontyba volt kötve. Elsőre is szimpatikus volt, csakúgy, mint a férfi. Neki vörös haja, kerek arca és borostája volt. Sebastian és Fiona Mannyn.

Beültem a hátsó ülésre, és szorosan átöleltem a húgomat, miközben elindultunk. A lakásunkra mentünk, összepakoltunk pár létszükséges cuccot és lecipeltük. Majd később minden más is átkerül az új otthonunkba. Mannynék akkor már benyújtották az örökbefogadási kérvényt.

Rengeteget utaztunk, 3 vagy 4 órát. Végül egy kedves kis családi háznál álltunk meg. A kertben két kutya ugatott, Bownie és Dexter. Előbbi egy kicsi, foltos kutya (fajtáját nem tudom), míg utóbbi egy rottweiler volt. Sebastian szerint mindkettő nagyon szelíd.

A házba lépve lepakoltunk és kifújtuk magunkat. Fiona csinált pár szendvicset, Sebastian pedig fahéjas kakaót. Majd megmutatták a szobáinkat is. Külön lettünk választva, aminek most akkor nem örültem, de később igen.